A fekete-fehér kép 1.
A fekete-fehér (monokróm) képek készítése és utómunkái 1. rész
Dékán István
A fekete-fehér, más szóval monokróm (egyszínű) fényképezés valamikor a fotótechnika egyik hiányosságának köszönhette létét. Ezt lehetett először megvalósítani, a színek reprodukálására várni kellett. A fényképezés hőskorában a technika fejlesztői azt tűzték ki célul, hogy a fénykép minél jobban megközelítse a valóságos látványt. A valóság pedig legtöbbször színes. Úgy gondolták, hogy az lesz az igazán művészi kép, amin nem csak szürketónusok láthatók, hanem „valódi” színek. Később, a technika fejlődésével megszületett a színek megjelenítésének lehetősége is. A fekete-fehér fényképezés azonban megtartotta jelentőségét. Sok jeles fotográfus szerint csak a fekete-fehér az igazán művészi hatású fotó. Egyes irányzatok, például a dokumentarizmus alkotói ma is döntően fekete-fehérben dolgoznak.
Ez a megjelenítési mód már eleve absztakciót hordoz, elvonatkoztat a naturális látványtól.
A színek erős vizuális hatással bírnak, ezért jelentősen befolyásolják a kép hangulatát, a néző szemének vezetését, a képhatást. Ezért ezek csak akkor előnyösek, ha a fotós figyelembe tudja venni hatásukat. Ez nem mindig lehetséges. A színek elmaradásával kiesik egy nehezen kontrollálható, és ezért sokszor zavaró képelem.
Maradnak a formák, a felületek, a vonalak, a tónusok, és a fények. Természetesen megjelenik a képen a téma, a tér, a mozgás, az arckifejezések és sok egyéb fotográfiai hatáselem. Ezen belül a fontos szerepe van a tónusoknak. A monokróm kép hatásának lényeges eleme az, hogy az eredeti téma különböző színei milyen világosságú szürkeárnyalatként jelennek meg. Ezért ennek alakítására kitüntetett figyelmet kell fordítanunk.
Egy kis fiziológia
Az emberi szem nem egyformán érzékeny a különböző színekre. Tehát nem egyforma világosságúnak látjuk az azonos fizikai energiájú, de különböző színű (hullámhosszú) fényeket.
A színtáblából látszik, hogy a szem legnagyobb érzékenysége nagyjából a látható színkép közepén van. Legvilágosabbnak a sárga, zöldessárga színeket látjuk. (forrás: Johannes Itten A színek Művészete Corvina kiadó.) Nem véletlen, hogy a legtöbb árnyalatot a sárga színben tudjuk megkülönböztetni. Olyannyira, hogy a sötét árnyalatokat már nem is sárgának, hanem barnának nevezzük. A természetes hatású monokróm képnél az az ideális, ha a színes részek világossága alkalmazkodik a szem spektrális érzékenységéhez. Tehát az azonos fénymennyiséget visszaverő sárga felület világosabb a képen, mint a vörös vagy a kék. Persze ez nem alapszabály, hiszen a képhatás érdekében szabadon alakíthatjuk a tónusokat.
Egy kis analóg
A fényképezés kezdeti korszakában azt tapasztalták, hogy a képeken szokatlan, természetellenes tónusok jelennek meg. Hamar kiderült, hogy ennek a fotóanyagok sajátos színérzékenysége az oka. Az ezüsthalogenidek önmagukban a látható színképből csak a kék fényekre érzékenyek, a többi színre kevésbé, vagy nem. Ezért a képeken világosan jelentek meg a kék motívumok, például az égbolt. Nagyon sötéten jelentek meg az arcok, a fű és a vörös színű tárgyak. Később a vegyészeknek festékanyagok alkalmazásával sikerült megoldaniuk, hogy a filmek érzékenysége kiterjedjen a zöld és a vörös alapszínek irányába is. Ezzel jelentősen javult a felvételek tónushatása. A kékérzékenység azonban megmaradt, ami szabadtéri fotóknál főként az égbolt túl világos megjelenésében, „beégésében” jelentett állandó gondot.
A kép tónusainak alakítását az analóg korszakban felvételi színszűrőzéssel oldottuk meg. A szűrők a fotózáskor az objektív elé helyezett színes síküvegek. Minden szűrő átengedi a saját színével azonos vagy hasonló színű fényeket és csökkenti az eltérő színeket. Legjobban a komplementer (kiegészítő) színeket tartja vissza. A fényvisszatartás mértéke alapvetően a szűrő fedettségétől függ.
A fekete-fehér fényképezésnél leggyakrabban a sárga, narancs, zöld és vörös színszűrőket használtuk. Legalábbis a külső, szabadtéri témákhoz. Portréhoz viszont a kék szűrő mutatkozott előnyösnek. A színszűrők, minthogy visszatartanak a fényből, csökkentik az expozíciót. Ezt a fényképezőgépek objektív mögötti fénymérője figyelembe veszi.
A sárga szűrő szinte mindig az objektív előtt lehetett. Ez kicsit világosította az arcokat, visszafogta az égboltot, és közelítette a tónusokat a szem érzékenységéhez. Az ilyen szűrők világosak, nagyjából fél fényérték visszatartásúak voltak.
A narancs szűrő már észrevehető mértékben sötétítette az égbolt tónusát, így azon megjelentek a fehér felhők. Ez még nem jelentett erős hatást, de napos időben halványszürke égboltot lehetett létrehozni (1-2 Fé). Az arcokat ez a szűrő ideálisan kiemelte.
A vörös szűrő (2-5 Fé visszatartással) már erőteljesen csökkentette a kék szín világosságát, és világosítja a narancs és vörös színeket. Ezzel lehet drámaian sötét égboltot kialakítani, erős felhőzettel.
A zöld szűrő a fás-füves tájképeknél volt hasznos. Jelentősen világosította a növényzet zöld színét, miközben az égboltot visszafogta.
A kék szűrőket a műfényben készülő arcképeknél használtuk. Ezzel lehet az arc tónusát sötétíteni. Különösen előnyös, hogy az vörös ajkak tónusát a bőrszínnél jobban sötétítve kiemelte.
A felvételi beállítások
Az analóg színszűrőkről azért is érdemes tudni, mert sok mai fényképezőgépen be is lehet állítani az ezeknek megfelelő képkaraktert. Ha egyszerűen akarunk digitális fényképezőgéppel monokróm képet készíteni, akkor használhatjuk a monokróm (monochrome vagy B&W) üzemmódot. Ehhez általában lehet választani a menüből felvételi színszűrőt vagy különböző képkaraktereket. Ha ezt a megoldást választjuk, akkor a JPG képfájl ennek megfelelően készül el. A módszer előnye, hogy egyszerű, hátránya, hogy nem ellenőrizhető megfelelően az eredmény. Az ilyen monokróm képnél utólag csak a világosságon és a kontraszton korrigálhatunk. Színkeverésre és finomabb beállításokra nincs mód.
Aki igényes, az feltétlenül nyers, RAW formátumban készítse el a monokrómnak szánt felvételét. Ezt utólag tág határok között módosíthatjuk. A monitoron ellenőrizve állíthatjuk be a színek tónusait és az egyéb jellemzőket.
